Chapter 3.Télemákhosz az USA-ba repül

Péntek reggel 7 kor indult a gép Ferihegy kettő-Béről.

Mi már fél ötkor ott szobroztunk, rántottás szendvicsekkel. Fater még ellátott egy két hasznos tanáccsal, pl. használjam az eszem, legyek résen, ne bízzak senkiben stb., és még valamit mondott:

-… bármily csúf dolgok is érnek… a türelmedet őrizd – és hogy:

- Dühösnek lenni könnyű!

Mielőtt a kedves olvasó vad google-özésbe kezdene, elmagyarázom.

Igen, a Fater kicsit ógörög eposz és dráma fan. Akkori agyamnak az Odüsszeia körülbelül annyira volt olvasmányos mintha, az egészet Crtl+c – Crtl+v-vel bebaszták volna google fordítóba ógörögről magyarra fordítással, és kész vagyunk. Elhiszem, hogy egy mestermunka, de akkor is… szóval én csak filmen láttam, ezért idézett az Odüsszeusz filmből is.

A történet szerint ezeket az intelmeket Odüsszeusz intézte fiának, Télemákhosznak, mikor visszatért Ithakába. Az volt a probléma, hogy amíg Odüsszeuszt  Poszeidón marasztalta egy 20 évecskét az Égei-tengeren, addig kérők lepték el a Palotáját, hogy lenyúlják a királyságát feleségestül. Persze Odüsszeusz fia is útban volt nekik, ezért hát finoman szólva is rezget neki a léc. Odüsszeusz tudta, hogy provokálni fogják a fiát, hátha sikerül beleugrasztani őt egy kelevézbe (lándzsa) („…a vas maga vonja magához az embert…”) ezért mondta neki a fentieket.

Persze Fater is erre célzott, hogy ne legyek annyira forrófejű, és gondolkodjak, mielőtt cselekszem. Naja, de mit is várunk egy 22 évestől… Minden esetre jól hangzott.

Anyum pityergett, és nem vigasztalta, mikor azt találtam mondtam neki:

- Ne sirasson édesanyám, ha meghalok! (Rideg Sándor Indul a bakterház)

Elbúcsúztunk, és elindultam befelé a senki földjére. Közben megismertem két-három sorstársamat is. Ők „veteránoknak” számítottak, mert nem az első útjuk volt. Megtudtam, New Yorkig együtt megyünk.

Tartozom két vallomással:

Nekem ez volt első utam Amerikába. Anno 6 évesen voltam már Atlantában. Én akkor azt hittem nyaralunk, de később megtudtam, hogy a szüleim ezt egy kicsit hosszabb távú telephely változtatásra tervezték, és nem éppen a leglegálisabb módon. A húgom kint született volna, és ő lett volna az első amerikai állampolgár a családban, mi meg a zöldkártyás migránsok körülötte. Sajnos a kinti kapcsolatunk nem így gondolta.

Ő úgy tekintett magára, mint egy déli állambeli gyapotföld birtokos, ránk meg mint gyapotszedőkre. Apum ezt úgy ítélte meg, jobb, ha mi angolosan távozunk. Egy 6 éves ki`csávóval és egy három hónapos terhes kismamával én is így döntöttem volna. Természetesen nagy érvágás volt ez akkor a családnak, és persze Faternak igen nagy tanulópénz.

A másik az előzőből következik, hogy én egyszerűen imádok repülni! Oda vagyok a repülőkért, és folyamatosan vigyorgok a közelükben, mint egy kis debil...

Bár kihagytam 16 évet, de amikor beszálltam a gépbe kábé így éreztem magam:

Persze nem voltam, vagyok ilyen sármos szépfiú, de gondolom, eltudják képzelni. A környezetemben ülők, pedig épp készültek letépni a karfákat.

Végre kigurulunk. A zsivaj teljesen megszűnt, elnyomta a még alapjáraton bőgő turbinák moraja... Kóricáltunk a pályán, és beálltunk keletnek. Néztem a szárnyat, ahogy mozogtak rajta a lapok. Aztán teljes gáz, és felpörögtek a motorok. Biztos, mert fiúból vagyok, de én már az Ezeréves Sólymon láttam magunkat, amint épp próbálunk megpattanni a birodalom elől.

Elkezdett nőni a sebesség, és láttam, hogy előbb a kerozinnal teli szárnyak megemelkedtek. Aztán megszűnt a rázkódás, és már a levegőben voltunk. Érezni egy kis G erőt, főleg, ha az ember ilyenkor megemeli a lábát. Mintha mágnesek lennének a cipő talpában. Király!

Közben a kapitány elmondhatta, hogy irány Frankfurt, és 8:49 kor érkezünk meg, jah és, hogy nagyon tré ott az idő.

--------------------------------------------------------------

Amikor már nagyon látni kellett volna Frankfurt és környékét, a gépből csak ablakon ömlő eső és tejföl köd látványa fogadott. Az ereszkedés ilyen időben picit hasonló élmény, mikor a vonat beérkezik a Nyugatiba és kódorog a vágányok, váltók között. Rázós.

Frankfurti reptéren átszálltunk, persze kellett várni egy pár órácskát a csatlakozásra, de ez ilyen.

Már a kifutón rostokoltunk, néztem, ahogy ömlik az eső bele a hajtóműbe, és próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy ez nem lehet gond. Előttem 3-4 üléssel a gép belső műanyag borításán dől be a víz, néhány utas nyakába. Rohant oda két stewardess töröközőkkel, és magabiztosan, mosolyogva betömködték a réseket, meg sűrűn elnézéseket kértek, és legyintettek hogy hát van ilyen, bagatell, egy kis szivárgás, a legjobbakkal is megesik.

Így vagy úgy felszálltunk, és 8 óra seggelés következett, ami mindenkit elcsigáz, de én végig bámultam ki az ablakon. Persze nincs sok esemény, „csak” az a kurva nagy óceán, ami lenyűgöző, a habos torta felhőkről nem is beszélve. Elhatalmasodik az emberen a jelentéktelenség érzése, de ha az ember nem csak néz hanem lát is, rájön, hogy nincs ám annyira egyedül. Láttam hajókat, velünk kötelékben repülő más gépeket.

Ahogy közeledtünk az USA-hoz, kezdtem visszatérni a realitás talajára, mert volt még teendő bőven.

  1. vámpapírok kitöltése… (1-3 óra szótárazás)
  2. beszélgetés a Konzullal
  3. el kell jutni valami kimondhatatlan nevű buszpályaudvarra (Port Authority)
  4. onnan menni kell valahova

Kaptam valami itiner (pár soros levél a tábortól), hogy mikor és hol kell leszállni a buszról.

  1. finoman közölni a főnökökkel, hogy nem igazán beszélem a nyelvet.

A JFK-n beálltam a sorba. A konzul egy öreg indán forma volt. Be voltam szarva, mert neki meg van az a pallosjoga, hogy visszafordítson, és még csak meg se kell magyaráznia.

Viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok, egészen addig, amíg azt nem mondta nekem:

- Hjuvedzs.

Ott leblokkoltam és próbáltam rájönni, hogy most mi a faszt akarhat. Ő pedig újra:

- Hjuvedzs! Are you Hungarian , right? – és mutogatta a hüvelyk ujját.

Szóval csak jópofáskodni akart, nem lájkolni…

- Az HÜVELYK!

Megizgattam a scannert a hüvelykujjaimmal, és beléptem az USA-ba.

Nem volt idő, ezen a „fennkölt” pillanaton nagyon elmélázni, sőt. Az egyik „veterán” srác, aki velem utazott, tudta a járást a Port Authority buszpályaudvarra. Így utólag tényleg nehéz elbaszni, de jó, hogy ott volt. Buszra szálltunk, és berobogtunk New Yorkba. Most nem állok neki lefesteni New Yorkot, mert már így is túl hosszúra sikeredik a poszt, de leszakadt az arcom.

Ami legjobban megmaradt bennem, a felhőkarcolók között kékes árnyékban csordogál a sárga taxi (cab) folyam.

Bementünk egy lepattant plázaszerűségbe, amire ez volt kiírva: Port Authority.

Beálltunk a jegypénztárba, ami mint kiderült, BKV-volt, nekünk pedig a Volán kellett volna. Biztos mi voltunk a 794. hülye aznap a pénztárosnál, de vagy két percen keresztül osztott minket, hogy mi milyen hülyék vagyunk.

Megfordultam, és ott áll egy csövi:

- Nézd. egy újabb őrangyal, és pont időben.

Szólt hogy kövessük. Néhány szinttel feljebb rámutatott a Volán pénztárra. Adtam neki egy dollárt, megvettem a jegyet, majd kérdeztem honnan indul a busz.

- Innen.

- ??? Innen? az ötödiken vagyunk!

Akkor jöttem rá, hogy ez a pláza maga a buszterminál.

Egy óra múlva indult a busz. Elköszöntem a sráctól, és becsekkoltam.

A többi utas elkezdet megágyazni magának, én meg abba sem voltam biztos, hogy jó városba megyek.

Egy órája mentünk kifele a városból, és észrevettem egy tábort, meg ott is egy, mi meg döngettünk el mellettük. Gyorsan előkerestem az itinert.

Fél órát szótáraztam és megfejtettem az első felét. Amúgy négy mondat volt köbö. Ez állt benne:

„…Szólj a sofőrnek, hogy tegyen ki a tábornál.” na fasza, elmentünk legalább 200 tábor mellett. A következő fél órába megfogalmaztam két mondatot a sofőrnek. Előrementem, és előadtam.

A pilóta 10 mondattal válaszolt. Mire én: oké.

Ott egy kicsit elengedtem a dolgot. Egyszer majd csak megállunk alapon.

Két óra múlva odaértünk Moticello-ba. Addigra meg volt az üzenet második fele.

„…Ha Monticello-ban vagy, hívd fel a tábort, és felvesz valaki.”

Hát jó, odaléptem egy nyilvános telefonhoz. Következő taktikát eszeltem ki. Ha valaki felveszi, elmondom az előre kitalált három mondatomat háromszor, ilyen SOS jelleggel, és lerakom. A nyilvános telefonok ott is pont olyanok, mint itthon. Nem működnek, de legalább meg eszik a pénzed. Nekem egy dollárom volt apróban, és azt mind beszórtam a gépbe, és nem jött be a három cseresznye. A váróban, álltam a motyómmal, és felnéztem:

- Uram, kéne egy kis segítség!

Abban a pillanatban, összeakadt a tekintetem Alicia Keys-ével, aki biztos hobbiként Volán-pénztáros.

Kedves mosollyal, a mutató ujjával magához invitált. Megálltam az ablakba, mire ő:

- Segíthetek?

- Szia! Az van, hogy én a világ másik feléről utaztam ide, és addig a pillanatig, amíg meg nem láttalak, abban sem voltam biztos, egyáltalán miért is jöttem én ide. Amint a szemedbe néztem, és te elmosolyodtál, világos lett minden. Szóval, tudom, hogy ez így most sok hirtelen, de ha egy picit hiszel a sorsban, amikor két ember, jó helyen, jó időben… Tudod ilyen végzet cucc. Na én úgy érzem ez egy ilyen pillanat, és azt szeretném kérdezni, hogy munka után van-e kedved meginni velem egy bármit, vagy esetleg elfogadnál-e tőlem egy vacsorameghívást? Addig én tábort ütök itt egy padon, és várok. Amúgy egy táborba megyek dolgozni, de kicsit valahogy még csak kibírják nélkülem… – mondtam volna, de kicsit le kellett egyszerűsítenem:

-I lost. – mosolyogtam és mutogattam neki az itinert.

-I see. – és elkérte levelet, felhívta a tábort. Nem vette fel senki, de szépen lassan elmagyarázta, hogy az iroda valószínűleg már zárva lehet, de segít nekem, és beszél a sofőrrel, aki majd kitesz.

Én teljesen elvarázsolódtam, és már láttam magunkat, ahogy kéz a kézben sétálunk a tengerparton.

Egy 10 percet buszoztam még, mikor kiabált a sofőr:

-Camp Shane!

Én meg láttam, ahogy Alicia tanít zongorázni, és nagyon béna vagyok, de Ő megy csak nevet; énekel miközben bolonyait főz a saját spéci receptje szerint a Queens-i albinkban, én meg ülök az asztalnál, nézem őt, és azon filózok, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a bolygón. De a sofőr újra:

-Camp Shane!!!

Nekem vágott az eszem, mint a borotva: – Lehet, hogy pont az én táborom neve? BASZKI! – gyorsan lepattantam. A busz elporolt, én meg ott álltam egy erdővel szegélyezett országút mellett, és egy kérdés vágott belém:

-Most vajon hol a faszba vagyok???

Mászkáltam ide-oda, sehol senki, volt ott néhány ház az egyik oldalon, és egy hosszú kerítés a másikon. Találtam egy nagy kaput. Nyitva volt bementem, és mögötte az idill: frissen nyírt fű, mennek a locsolók, parkszerű környezet, aszfaltozott utacskák, magas fák, mókuskák, szellős nagy tér egy csomó épülettel. Hallózni meg fütyülni kezdtem, mire egy kisebb tömeg jelent meg a domb tetején.

Odamentem, és nagyszerű angoltudásomat bevetve, bemutatkoztam, meg hogy melyik tábort keresem, és hogy kábé ennyit tudok angolul. Egy szervező csaj lépett elő, aki a listáján megtalált, és mondta, hogy van még itt egy-két magyar.

Van Isten most már biztos. Odahívták Ildikót! Nagyon megörültem neki, gyorsan megbeszéltük, ki honnan, és segített intézni ágyneműt, meg elvitt a szálláshelyemre.

A szobám inkább egy lomtárra hajazott. Mondta, hogy kapjam össze magam, mert pont mennek le a kútra sörért.

- Oké. 10 perc.

Gyorsan eldugítottam a WC-t, utána meg bekapcsoltam valami szellőző ventillátort, amitől elment az áram.

- Na jó majd visszatérünk rá, elvégre karbantartó volnék.

Lementünk sörért, közben megismertem a magyar team többi tagját, Dórit és Balázst.

Volt az út túloldalán egy dühöngő, ami csak arra volt fenntartva, hogy az ott dolgozó fiatalok valahol kulturáltan le tudjanak aljasodni. Szerintem én már két sörtől elkészültem, és visszamentem a szállásomra.

Kukk sötétbe botorkáltam, és belső tájoló szerint elindultam arra, ahol kábé lehet a szállás. 1 Lux, nem sok, de annyi sem volt arra, amerre jártam. Átestem egy padon, nekimentem egy kosárpalánknak, végül a kis teraszom (porch) korlátját makkoltam le.

Benyitottam, lámpa, klikk!... semmi. Mondtam már, hogy lebaszódott valahol az automata? Talán a kapcsoló hatására még sötétebb lett. Átestem még egy kerek asztalon, a szobámban egy törölköző kupacon és egy szekrényen. Eldőltem és belegondoltam, mennyi minden történt ma, te jó ég. Egytől négyig a pontok teljesítve.

Holnap meg már meló, és jöhet az ötös pont.

0 Tovább

Chapter 2. Út az úthoz

Arra már nem emlékszem, hogy a haverokat mikor avattam be az Amerikába menős tervembe, de arra emlékszem, hogy nem volt egyöntetű a támogatásuk. Éppen valami fontos dolgot vitattunk meg egy kocsmában.

- Nincs szarabb film, mint az óriáscápa vs. óriáspolip!

- Hát nem tudom, múltkor egész jól elröhögcséltünk rajta sörözés közben... amikor a pixelcápa leharapta az égről a repülőt? Az orromon jött vissza az egész...

- Az jó undorító volt.

- Naja... azt végig tudtuk nézni. Nem úgy mint a Mad Max 3.-at...

- Fu bazd meg, azt a fost...

- Megyek Amerikába.

- Az Amerikába jöttem, te hülye. Viszont az egy jó film.

- Az tényleg jó. Na és a Valami Amerika?

- Egy vagy a kettő.

- Nem a filmről beszélek, hanem hogy: én elutazom jövő nyáron.

...

- Jó hülye vagy... na, jól van Amerika, biztos megütött a meleg. Hozok neked egy sört. Jah tudjátok melyik még az igazán szar film még, az a Nicolas Cage film, a Szerelemlovas!

- Az Szellemlovas te egyszerű, és tényleg szar.

- A sztori, vagy a színészi játék, az magában is borzasztó, de legalább grafikája olyan élethű, mint a Super Mario-nak...

Ezzel ők lezártnak tekintették az ügyet, de én közben nem hagytam, hogy szárnyamat szegjék, és elkezdtem vadul körbecímkézni a szobámat angolszavakkal, meg begyűjtöttem egy csomó angol anyagot, és beiratkoztam egy level 1 angol tanfolyamra.

----------------------------

Eltelt egy fél év és én küzdöttem az angollal, mint disznó a jégen. Akiben már beindult a hőbörgő, hogy mi az hogy valaki ennyire kretén legyen, hogy egy nyamvadt nyelvet ne tudjon megtanulni, pedig ő neki már két nyelvvizsgája volt gimi másodikban, és felirat nélkül nézte a filmeket, annak azt tudom csak mondani, hogy bekaphatja.

Közben a haverok szép lassan kezdték felfogni, hogy én ezt tényleg komolyan gondolom.  Voltak akik finom próbáltak lebeszélni:

-  Átbaszás az egész, ki ne menj!

-  A haverom keresztanyjának az unokaöccse is volt kint és 15 kilót szedet fel két hónap alatt, és drogfüggő lett!

- Ezek szervkereskedők baszod, kibeleznek és bebasznak a Hudson-ba!

- Nincs ám kint kolbászból a kerítés…  (-kösz Nagyfater)

- Ki fognak közösíteni, és könyörögni fogsz, hogy küldjenek haza!... és hasonlók, de szerencsére voltak akik biztattak:

- Ne mennyé má’, ki fogja majd gatyába rázni a motoromat.

- Ha kimész stip-stop a posztod a csocsó asztalnál.

De tényleg volt, aki segített, és ők is igazából csak aggódni kezdtek, és lelki terrorral próbáltak marasztalni.

---------------------------

Eljött a tavasz, és nem lehetett tovább húzni a jelentkezést. Beregisztráltam, rá egy napra már volt is időpontom interview-zni.

Egy kis lakásban volt az iroda, ahol amúgy baromi kedvesek voltak és kis "tárgyaló” szerűségbe tereltek. Mit ne mondjak, be volt rezelve rendesen és jogosan, mert még mindig tök kuka voltam angolból.

Szerintem 5 percnél nem lehetett több, úgy leizzadtam, mint előtte soha egy vizsgán.

Lényeg hogy átcsusszantam, de nem tudásom miatt, inkább mert megzavartak. Jöttek mentek, és mikor a kiscsaj odaszólt a srácnak, aki már a következő szerencsétlent fingatta, hogy átmentem-e:

-háááát, na jó, de ígérjed meg hogy akkor most már tényleg neki fekszel az angolnak rendesen, mert jön a vízum interview, és a konzul nem beszél magyarul...

Karbantartónak (és) vagy kertésznek jelentkeztem... a konyhára valahogy akkoriban egy halmozottan, nem hazai pályaként tekintettem.

Ők meg pályázták sorba a helyeket, de sehova nem kellettem, mert a legtöbb hely már akkor elkelt mikor beregisztráltam.

Mondták, amíg nincs fix helyed, nem mehetsz vízum interview-ra, mert az nincs ingyen, és egyáltalán nem biztos, hogy találunk neked tábort.

---------------------

Telt múlt az idő és vártam.  Na jó, a lófaszt vártam, beindult a vizsga dömping, és próbáltam minél többet behúzni még az út előtt, ha egyáltalán lesz út.

Május vége felé felhívtak:

-  Konyhás lehetsz Massachusettsben, érdekel?

-  Fasza; van más választásom?

-  Nem nagyon, kifutunk az időből, és akkor majd csak jövőre mehetsz ki.

-  Én konyhás szeretnék lenni Massachusettsben.

-  Ez a beszéd! Oké, majd hívlak.

-------------------

Próbáltam vigasztalni magam:

- Végül is éhezni nem fogok, megtanulok kicsit főzni, meg valószínűleg egy életre ki fogom mosogatni magam, de legalább az USA-ban.

1 óra múlva hívtak:

- Szia, akkor karbantartó leszel New York államban, egy jó kis magán táborban; egyik legrégebbi ügyfelünk. Jah, pénteken repülni kellene.

- Uhh, hétfő van, de persze oké.

- Oké, akkor szerdán 10-re legyél a nagykövetségen; tudod a vízum interview, NE KÉSS!

Szerda kilenckor ott sétálgattam fel alá a Szabadság Téren. Tövig rágott körmökkel, az összes létező forgatókönyvet lepörgettem a szemem előtt.

1. Azt sem érted, amit kérdezel, nincs vízum.

2. Volt itt az a rendőrségi ügy 2005-ben...

(Hu bassza meg, amikor kismotorral próbáltam megpattanni a rendőr elől, de utolért, és el is ütött… fél évig járhattam pszichológushoz… az biztos benne van a nyilvántartásukban, ezek mindent tudnak..)

3. Ismer egy bizonyos N. Zoltánt?

(Baszki Zoli mit csináltál, ahol én is ott voltam)

...

Gyülekeztünk az őrbódénál. Mindenemet átnézték, és egyesével engedtek átsétálni az utcán. Lassan, egyenletes tempóban lépdeltem, csak semmi hirtelen mozdulat. Éreztem a szálkeresztet a tarkómon).  A golyóálló bejárati üvegajtót csak belülről nyithatták.

Következtek a scannerek. Feldobtam a táskámat a futószalagra, az meg bevonatozott a gépbe, ami elkezdett visítani meg villogni, mint valami gagyi vurstli:

- Úristen. Mi a franc maradt nálam? Szilveszterkor meg voltam bízva hogy szerezzek be ezt-azt a józsefvárosiról, de azóta már háromszor átpakoltam.

Halálos nyugalommal az őr.

- Egy bicska és egy számológép! - Ide félre tesszük oké?

Jól van túl vagyunk a kötelező gikszeren. Most már nyugi, úgy se tehetünk semmit. Ettől még kalapálta szívem rendesen...

Átmentem még egy masszív üvegajtón ami egy légkondicionált váróterembe vezetett. A padlón az USA címere, és egy sorszámkérő gép az ajtónál. Onnan át lehetett (kellett) menni, egy belső terembe, ahol volt 3-4 BKV jegypénztár. Kurva hideg volt az egész, így legalább nem izzattam, és közben leesett a tantusz, hogy tulajdonképpen most az USA-ban vagyok. Kértem sorszámot:

 24.

Rám került a sor. Odaléptem a pénztárhoz, ahol az előttem lévő csaj olyan szívélyesen csacsogott a konzullal, amitől még jobban beparáztam. Éles váltás lesz a beszélgetési dinamikában az biztos.

Egy középkorú nő csücsült a 6 centi üvegfal mögött, egy olyan tipikus debil amcsi vigyorral. Üdvözölt, mintha a kedvence unokaöcsike lennék.

- Hi! How are you today?

- Fine thanks... and... How are you?

- Great!!! - Na azt meghiszem „anya”, mert az üvegfal jobbik oldalán állsz.

Kérdezett valamit a suliról, aztán meg, hogy mikor fejezem be. Mondtam, hogy minimum két év.

Ennek nagyon megörült, és elpakolta az útlevelemet. A srácok mondták akkor van baj ha ilyenkor visszaadják.

Volt még valami, az ujjlenyomatvétel. Egy tájékoztatón anno volt is róla szó. Lehet, hogy túl sok krimit néztem akkoriban, de az én fejemben egy ilyen tintás megoldás volt, ami pont úgy néz ki mint, amire ön is gondol.

Nahát, kurvára nem olyan volt. Ez egy ilyen kis kártyaleolvasó méretű scanner cuccot kellet finoman izgatni.

Kifele gondolkodtam is rajta, hogy lehettem ilyen naiv a 21. században, hogy ezt még tintával csinálják. Már nekem is színes kijelzős telefonom volt kamerával, bluetooth-szal, infraporttal, meg kisfaszommal.

Na a lényeg túl estem ezen is és már „csak”az utazás volt hátra, amin túl sok időm nem is volt gondolkodni. Kellett még váltani egy kis zsetont, kellett spéci konnektor adapter, körömvágó olló, táska… másfél nap alatt mindent beszerezni és bepakolni. Csütörtök éjjel már minden bepakolva és a legfontosabb cuccok úgy voltak elhelyezve, hogy hajnalba kómásan tutira át essek rajtuk. Próbáltam aludni, de ez ilyenkor lehetetlen.

- basszus a töltőt itthon ne hagyjam.

- törölköző, fogkefe!

- ma alszom itthon utoljára... legalábbis egy pár hónapig biztosan. holnap már az USA-ban... miért nem tudok én megmaradni a seggemen.

- ez jó rövid éjszaka lesz, a holnapi viszont baromi hosszú.

2 Tovább

Chapter 1.Az első szárnypróbálgatás​​​​​​​

Határos-e Little Mexico, Hortobággyal? Lehet-e csajozni beszéd nélkül? Van-e olyan hely, ahol fizetnek, hogy éhezzenek? Van-e olyan gyerektábor, ahonnan a gyerekek szenvednek, ha játszaniuk kell?

Az összes kérdésre a válsz: IGEN. Ráadásul ez a csomó képtelenség egy helyen történt. A hely neve:

Camp Shane

És hogy én, honnan tudok erről a helyről? Hogy keveredtem oda? És ha érdekli Önöket az „igen”-ek bizonyítási eljárása, akkor ahhoz kb. 10 évet kell visszaröppeni az időben.

Akkoriban még nagyüzemben egyetemre jártam és küzdöttem a bent maradásért.

Túl sok sikerélményem, és örömöm nem volt akkoriban. Mivel suliztam pénzem nemigen volt. A csaj akiért odavoltam az meg másé volt. Éldegéltem a kis depressziómmal, de cserébe kurva sokat vonatozhattam. A vonatablakok olyanok, mint valami lapos-tévék, 16:9-es képátlóval. Az adás viszont elég tré. Viszonylag gyorsan rá is untam a panorámára, lévén hogy a vonat Pest egyik legsiralmasabb részén megy keresztül. Több módszer van, hogy az ember túlélje ezt a reggeli-esti transzportot. Figyeltem a veteránokat:

  • van, aki csak szimplán standbyba helyezi magát, minimális életjelekkel, pislogás nélkül néz.
  • van, aki a reggeli kolbász felböfögésével üti el az időt.
  • vannak a fürge ujjasok, mint Rubik kockások, kötők, hímzők
  • vannak, akik olvasnak
  • vannak az energiavámpírok, akik kérdeznek. Volt olyan csávó, akivel évekig molesztált, a „mi újság?”kérdéssel, de a keresztnevét sem tudtam.
  • vannak a teleportálók, akik nyitott szájjal, hangosan horkolnak, ők jellemzően messzebbről ingáznak.
  • páran leckét írnak, tanulnak
  • és ezek kombinációja zene, rádióhallgatással.

Hát olvasgattam én is, már ha nem volt az agyam standby-ban. Egyszer csak az Ábel trilógiára került a sor.

Nagyon kalandos sztori egy fiatal székely srácról, aki az első részben a Hargitán él remeteként, a második részben egy nagyvárosba keveredik, majd a harmadik részben hihetetlen módon hozzájut egy jegyhez, amely az USA-ba szólt. Eldönti, hogy azonnal nekivág az újvilágnak.  Egy lelkésznek azonban sikerül rávennie, hogy vegyen vissza a fiatalos lendületből, és készüljön fel az útra, ami csak pár hónap csúszás. A felkészítés 100 német és 100 angol szó elsajátítása volt. Ábel természetesen ki jutott New York-ba, ahol egy csomó hihetetlen kalandba keveredett, de nem akarok spoilerezni hátha valaki kedvet kap hozzá…

Ez a könyv elhelyezett az agyamban egy pici szilánkot: én is menni akartam, de nagyon!

Történt még valami akkoriban. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, akkor még.

Ez a mellékszál az a nagymamámhoz köthető. Ő ugyanis könyvelő volt, és nyugdíj kiegészítésként ismerősöknek könyvelgetett. Ismerős ismerőse megkérte, hogy segítsen egy itthon próbálkozó amerikai cégnek. Ez egy rövid megbízás volt, amiért ő 300$ készpénzt kapott. Ha most így áll a szemöldöke:

tökre megértem, ez így leírva nem is egész sok kérdést fett fel, de több részletet sajnos már nem tudhatok meg. Megmutatta otthon a Franklin-eket, ami persze gondolatokat ébresztett, de bekerült a fiókba és másnapra kábé el is felejtettem... Amíg nem eljött az a nap.

Történt ugyanis, egy sötét hideg téli hajnalon, vártam a vonatot, mint általában. Zsebembe hekkelt bérlet, mert az árát elkocsmáztam az előzőhéten.

Megjött végre az a retek, én bepajszeroltam magam a tömegbe pont, mint három éve minden reggel. Majd ugyanígy a Piros-hetesbe. A festői Blaha Lujza Tér aluljáróján feszített léptekkel szemkontaktus nélkül átrobogtam közben begyűjtöttem néhány szórólapot.

- Csak érjünk már oda Pedróhoz!- morogtam magamban. Beléptem a suliba és volt egy kis rendszerhiba, mert ott is szórólapot osztogattak, elvettem egyet és lerobogtam a kávégéphez:

- Buenos Dias Pedro! Uno italiano cappuccino por favor!

- Buenos Dias Compadre! 70 peso, por favor!

- Gracias!

- De nada! Ser un buen día Compadre.

Kezdtem bedönteni az a műanyag levet majd a zsebembe gyűrt szórólapot kihajtogattam:

Job & Travel in USA önköltség: 300 $

Kivert a víz, és rezonálni kezdtem, mert tudtam, hogy valami sorsfordítót tartok a kezemben.

A jegyemet tartom Amerikába.

Hetekig őrlődtem, mire elő mertem vezetni a ki’családomnak miben töröm a fejem. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, mert többnyire a családom támogat a hülyeségeimben. Anyám elsírta magát, Apám töltött egy unicumot, a Mama meg kivette a 300 dodót a fiókból, és letette az asztalra.

A következő lépés az volt, hogy megkerestem a céget, ahol elmondták a részleteket, azokat a bizonyos apró betűsöket. Eladták miről szól ez az egész, mire számíthatok, és mik az elvárások. Kb. meg is feleltem, egy apróságot kivéve:

kommunikációs szintű angol

Sajnos valahogy az idegen nyelvek elsajátítása, finoman szólva is, soha nem tartoztak az erősségeim közé.

13 évig tanítottak németül, de egy gyenge hármas érettségi-jegyen kívül semmi komolyabb eredményt nem tudtam felmutatni.

Franciával is terrorizáltak még négy évecskét. Végül is hatalmas csalódást okoztam a tanci-nénimnek, mert akár mennyire szerette volna, nem voltam hajlandó megbukni.

A diplomához viszont kurvára kellett volna valami nyelvvizsga, meg amúgy is… a nyelvtudás felért nálam olyan természetfeletti képességgel, mint szupermen lézerszeme…

Nem akarom részletezni, de ezen a szűrőn igencsak fennakadtam. Azt javasolták, kezdjek el nagyon gyorsan angolul tanulni…

Hát nem mondom, hogy jó kedvem lett az sőt. Haza is mentem és közöltem:

egyelőre legalábbis…

2 Tovább

Bevezetés

Elég sokat vacilláltam azon, hogy összeszedjem-e valami írásos formában azokat a furcsa eseményeket, amik azon két nyáron történtek.

Először arra gondoltam, hogy talán másnak hasznos lehet, aki hasonló kis disszidáláson töri a fejét. Ahogy szokták mondani, a buta ember a saját hibáján tanul, az okos pedig másén. Én főleg a sajátomon.

Na, ez a közhasznúság kevés volt, hogy megadja a kezdő lökést, de mostanában elég sokat elmélkedek az utóbbi éveken, lévén hogy perceken belül behúzom a harmadik X-et. Hasonlóan, mint egy évértékelő, ahol a főnök jön a hülye grafikonjaival, és a végén megjegyzi, hogy: „Bár voltak jó eredmények, de nem vagyok elégedett a számokkal.” Mostanában én is számot vetek magammal, mik voltak azok döntések, utak, „hibák”, amik a jelenlegi tér-idő pontba tereltek...

Harmadszor pedig kísérletezem, azaz hogy lehet egy írás olvasmányos. Kocsma sztoriknak elég sikeresek voltak, hátha írásosan is működnek.

Lényeg, úgy döntöttem végül belevágok a pötyögésbe. Ahhoz, hogy komplexebb legyen a kép, lesz jó néhány fejezete, de igyekszem úgy megírni, hogy külön-külön is szórakoztatóak legyenek.

Hát akkor start: Back to the USA part I.

0 Tovább

back-to-the-usa-part-i

blogavatar

Elég sokat vacilláltam azon, hogy összeszedjem-e valami írásos formában azokat a furcsa eseményeket, amik azon két nyáron történtek. Először arra gondoltam, hogy talán másnak hasznos lehet, aki hasonló kis disszidáláson töri a fejét. Ahogy szokták mondani, a buta ember a saját hibáján tanul, az okos pedig másén. Én főleg a sajátomon. Na, ez a közhasznúság kevés volt, hogy megadja a kezdő lökést, de mostanában elég sokat elmélkedek az utóbbi éveken, lévén hogy perceken belül behúzom a harmadik X-et. Hasonlóan, mint egy évértékelő, ahol a főnök jön a hülye grafikonjaival, és a végén megjegyzi, hogy: „Bár voltak jó eredmények, de nem vagyok elégedett a számokkal.” Mostanában én is számot vetek magammal, mik voltak azok döntések, utak, „hibák”, amik a jelenlegi tér-idő pontba tereltek... Harmadszor pedig kísérletezem, azaz hogy lehet egy írás olvasmányos. Kocsma sztoriknak elég sikeresek voltak, hátha írásosan is működnek. Lényeg, úgy döntöttem végül belevágok a pötyögésbe. Ahhoz, hogy komplexebb legyen a kép, lesz jó néhány fejezete, de igyekszem úgy megírni, hogy külön-külön is szórakoztatóak legyenek. Hát akkor start: Back to the USA part I.

Utolsó kommentek