Határos-e Little Mexico, Hortobággyal? Lehet-e csajozni beszéd nélkül? Van-e olyan hely, ahol fizetnek, hogy éhezzenek? Van-e olyan gyerektábor, ahonnan a gyerekek szenvednek, ha játszaniuk kell?
Az összes kérdésre a válsz: IGEN. Ráadásul ez a csomó képtelenség egy helyen történt. A hely neve:
Camp Shane
És hogy én, honnan tudok erről a helyről? Hogy keveredtem oda? És ha érdekli Önöket az „igen”-ek bizonyítási eljárása, akkor ahhoz kb. 10 évet kell visszaröppeni az időben.
Akkoriban még nagyüzemben egyetemre jártam és küzdöttem a bent maradásért.
Túl sok sikerélményem, és örömöm nem volt akkoriban. Mivel suliztam pénzem nemigen volt. A csaj akiért odavoltam az meg másé volt. Éldegéltem a kis depressziómmal, de cserébe kurva sokat vonatozhattam. A vonatablakok olyanok, mint valami lapos-tévék, 16:9-es képátlóval. Az adás viszont elég tré. Viszonylag gyorsan rá is untam a panorámára, lévén hogy a vonat Pest egyik legsiralmasabb részén megy keresztül. Több módszer van, hogy az ember túlélje ezt a reggeli-esti transzportot. Figyeltem a veteránokat:
- van, aki csak szimplán standbyba helyezi magát, minimális életjelekkel, pislogás nélkül néz.
- van, aki a reggeli kolbász felböfögésével üti el az időt.
- vannak a fürge ujjasok, mint Rubik kockások, kötők, hímzők
- vannak, akik olvasnak
- vannak az energiavámpírok, akik kérdeznek. Volt olyan csávó, akivel évekig molesztált, a „mi újság?”kérdéssel, de a keresztnevét sem tudtam.
- vannak a teleportálók, akik nyitott szájjal, hangosan horkolnak, ők jellemzően messzebbről ingáznak.
- páran leckét írnak, tanulnak
- és ezek kombinációja zene, rádióhallgatással.
Hát olvasgattam én is, már ha nem volt az agyam standby-ban. Egyszer csak az Ábel trilógiára került a sor.
Nagyon kalandos sztori egy fiatal székely srácról, aki az első részben a Hargitán él remeteként, a második részben egy nagyvárosba keveredik, majd a harmadik részben hihetetlen módon hozzájut egy jegyhez, amely az USA-ba szólt. Eldönti, hogy azonnal nekivág az újvilágnak. Egy lelkésznek azonban sikerül rávennie, hogy vegyen vissza a fiatalos lendületből, és készüljön fel az útra, ami csak pár hónap csúszás. A felkészítés 100 német és 100 angol szó elsajátítása volt. Ábel természetesen ki jutott New York-ba, ahol egy csomó hihetetlen kalandba keveredett, de nem akarok spoilerezni hátha valaki kedvet kap hozzá…
Ez a könyv elhelyezett az agyamban egy pici szilánkot: én is menni akartam, de nagyon!
Történt még valami akkoriban. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, akkor még.
Ez a mellékszál az a nagymamámhoz köthető. Ő ugyanis könyvelő volt, és nyugdíj kiegészítésként ismerősöknek könyvelgetett. Ismerős ismerőse megkérte, hogy segítsen egy itthon próbálkozó amerikai cégnek. Ez egy rövid megbízás volt, amiért ő 300$ készpénzt kapott. Ha most így áll a szemöldöke:
tökre megértem, ez így leírva nem is egész sok kérdést fett fel, de több részletet sajnos már nem tudhatok meg. Megmutatta otthon a Franklin-eket, ami persze gondolatokat ébresztett, de bekerült a fiókba és másnapra kábé el is felejtettem... Amíg nem eljött az a nap.
Történt ugyanis, egy sötét hideg téli hajnalon, vártam a vonatot, mint általában. Zsebembe hekkelt bérlet, mert az árát elkocsmáztam az előzőhéten.
Megjött végre az a retek, én bepajszeroltam magam a tömegbe pont, mint három éve minden reggel. Majd ugyanígy a Piros-hetesbe. A festői Blaha Lujza Tér aluljáróján feszített léptekkel szemkontaktus nélkül átrobogtam közben begyűjtöttem néhány szórólapot.
- Csak érjünk már oda Pedróhoz!- morogtam magamban. Beléptem a suliba és volt egy kis rendszerhiba, mert ott is szórólapot osztogattak, elvettem egyet és lerobogtam a kávégéphez:
- Buenos Dias Pedro! Uno italiano cappuccino por favor!
- Buenos Dias Compadre! 70 peso, por favor!
- Gracias!
- De nada! Ser un buen día Compadre.
Kezdtem bedönteni az a műanyag levet majd a zsebembe gyűrt szórólapot kihajtogattam:
Job & Travel in USA önköltség: 300 $
Kivert a víz, és rezonálni kezdtem, mert tudtam, hogy valami sorsfordítót tartok a kezemben.
A jegyemet tartom Amerikába.
Hetekig őrlődtem, mire elő mertem vezetni a ki’családomnak miben töröm a fejem. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, mert többnyire a családom támogat a hülyeségeimben. Anyám elsírta magát, Apám töltött egy unicumot, a Mama meg kivette a 300 dodót a fiókból, és letette az asztalra.
A következő lépés az volt, hogy megkerestem a céget, ahol elmondták a részleteket, azokat a bizonyos apró betűsöket. Eladták miről szól ez az egész, mire számíthatok, és mik az elvárások. Kb. meg is feleltem, egy apróságot kivéve:
kommunikációs szintű angol
Sajnos valahogy az idegen nyelvek elsajátítása, finoman szólva is, soha nem tartoztak az erősségeim közé.
13 évig tanítottak németül, de egy gyenge hármas érettségi-jegyen kívül semmi komolyabb eredményt nem tudtam felmutatni.
Franciával is terrorizáltak még négy évecskét. Végül is hatalmas csalódást okoztam a tanci-nénimnek, mert akár mennyire szerette volna, nem voltam hajlandó megbukni.
A diplomához viszont kurvára kellett volna valami nyelvvizsga, meg amúgy is… a nyelvtudás felért nálam olyan természetfeletti képességgel, mint szupermen lézerszeme…
Nem akarom részletezni, de ezen a szűrőn igencsak fennakadtam. Azt javasolták, kezdjek el nagyon gyorsan angolul tanulni…
Hát nem mondom, hogy jó kedvem lett az sőt. Haza is mentem és közöltem:
egyelőre legalábbis…
Utolsó kommentek