Péntek reggel 7 kor indult a gép Ferihegy kettő-Béről.

Mi már fél ötkor ott szobroztunk, rántottás szendvicsekkel. Fater még ellátott egy két hasznos tanáccsal, pl. használjam az eszem, legyek résen, ne bízzak senkiben stb., és még valamit mondott:

-… bármily csúf dolgok is érnek… a türelmedet őrizd – és hogy:

- Dühösnek lenni könnyű!

Mielőtt a kedves olvasó vad google-özésbe kezdene, elmagyarázom.

Igen, a Fater kicsit ógörög eposz és dráma fan. Akkori agyamnak az Odüsszeia körülbelül annyira volt olvasmányos mintha, az egészet Crtl+c – Crtl+v-vel bebaszták volna google fordítóba ógörögről magyarra fordítással, és kész vagyunk. Elhiszem, hogy egy mestermunka, de akkor is… szóval én csak filmen láttam, ezért idézett az Odüsszeusz filmből is.

A történet szerint ezeket az intelmeket Odüsszeusz intézte fiának, Télemákhosznak, mikor visszatért Ithakába. Az volt a probléma, hogy amíg Odüsszeuszt  Poszeidón marasztalta egy 20 évecskét az Égei-tengeren, addig kérők lepték el a Palotáját, hogy lenyúlják a királyságát feleségestül. Persze Odüsszeusz fia is útban volt nekik, ezért hát finoman szólva is rezget neki a léc. Odüsszeusz tudta, hogy provokálni fogják a fiát, hátha sikerül beleugrasztani őt egy kelevézbe (lándzsa) („…a vas maga vonja magához az embert…”) ezért mondta neki a fentieket.

Persze Fater is erre célzott, hogy ne legyek annyira forrófejű, és gondolkodjak, mielőtt cselekszem. Naja, de mit is várunk egy 22 évestől… Minden esetre jól hangzott.

Anyum pityergett, és nem vigasztalta, mikor azt találtam mondtam neki:

- Ne sirasson édesanyám, ha meghalok! (Rideg Sándor Indul a bakterház)

Elbúcsúztunk, és elindultam befelé a senki földjére. Közben megismertem két-három sorstársamat is. Ők „veteránoknak” számítottak, mert nem az első útjuk volt. Megtudtam, New Yorkig együtt megyünk.

Tartozom két vallomással:

Nekem ez volt első utam Amerikába. Anno 6 évesen voltam már Atlantában. Én akkor azt hittem nyaralunk, de később megtudtam, hogy a szüleim ezt egy kicsit hosszabb távú telephely változtatásra tervezték, és nem éppen a leglegálisabb módon. A húgom kint született volna, és ő lett volna az első amerikai állampolgár a családban, mi meg a zöldkártyás migránsok körülötte. Sajnos a kinti kapcsolatunk nem így gondolta.

Ő úgy tekintett magára, mint egy déli állambeli gyapotföld birtokos, ránk meg mint gyapotszedőkre. Apum ezt úgy ítélte meg, jobb, ha mi angolosan távozunk. Egy 6 éves ki`csávóval és egy három hónapos terhes kismamával én is így döntöttem volna. Természetesen nagy érvágás volt ez akkor a családnak, és persze Faternak igen nagy tanulópénz.

A másik az előzőből következik, hogy én egyszerűen imádok repülni! Oda vagyok a repülőkért, és folyamatosan vigyorgok a közelükben, mint egy kis debil...

Bár kihagytam 16 évet, de amikor beszálltam a gépbe kábé így éreztem magam:

Persze nem voltam, vagyok ilyen sármos szépfiú, de gondolom, eltudják képzelni. A környezetemben ülők, pedig épp készültek letépni a karfákat.

Végre kigurulunk. A zsivaj teljesen megszűnt, elnyomta a még alapjáraton bőgő turbinák moraja... Kóricáltunk a pályán, és beálltunk keletnek. Néztem a szárnyat, ahogy mozogtak rajta a lapok. Aztán teljes gáz, és felpörögtek a motorok. Biztos, mert fiúból vagyok, de én már az Ezeréves Sólymon láttam magunkat, amint épp próbálunk megpattanni a birodalom elől.

Elkezdett nőni a sebesség, és láttam, hogy előbb a kerozinnal teli szárnyak megemelkedtek. Aztán megszűnt a rázkódás, és már a levegőben voltunk. Érezni egy kis G erőt, főleg, ha az ember ilyenkor megemeli a lábát. Mintha mágnesek lennének a cipő talpában. Király!

Közben a kapitány elmondhatta, hogy irány Frankfurt, és 8:49 kor érkezünk meg, jah és, hogy nagyon tré ott az idő.

--------------------------------------------------------------

Amikor már nagyon látni kellett volna Frankfurt és környékét, a gépből csak ablakon ömlő eső és tejföl köd látványa fogadott. Az ereszkedés ilyen időben picit hasonló élmény, mikor a vonat beérkezik a Nyugatiba és kódorog a vágányok, váltók között. Rázós.

Frankfurti reptéren átszálltunk, persze kellett várni egy pár órácskát a csatlakozásra, de ez ilyen.

Már a kifutón rostokoltunk, néztem, ahogy ömlik az eső bele a hajtóműbe, és próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy ez nem lehet gond. Előttem 3-4 üléssel a gép belső műanyag borításán dől be a víz, néhány utas nyakába. Rohant oda két stewardess töröközőkkel, és magabiztosan, mosolyogva betömködték a réseket, meg sűrűn elnézéseket kértek, és legyintettek hogy hát van ilyen, bagatell, egy kis szivárgás, a legjobbakkal is megesik.

Így vagy úgy felszálltunk, és 8 óra seggelés következett, ami mindenkit elcsigáz, de én végig bámultam ki az ablakon. Persze nincs sok esemény, „csak” az a kurva nagy óceán, ami lenyűgöző, a habos torta felhőkről nem is beszélve. Elhatalmasodik az emberen a jelentéktelenség érzése, de ha az ember nem csak néz hanem lát is, rájön, hogy nincs ám annyira egyedül. Láttam hajókat, velünk kötelékben repülő más gépeket.

Ahogy közeledtünk az USA-hoz, kezdtem visszatérni a realitás talajára, mert volt még teendő bőven.

  1. vámpapírok kitöltése… (1-3 óra szótárazás)
  2. beszélgetés a Konzullal
  3. el kell jutni valami kimondhatatlan nevű buszpályaudvarra (Port Authority)
  4. onnan menni kell valahova

Kaptam valami itiner (pár soros levél a tábortól), hogy mikor és hol kell leszállni a buszról.

  1. finoman közölni a főnökökkel, hogy nem igazán beszélem a nyelvet.
  2. …

A JFK-n beálltam a sorba. A konzul egy öreg indán forma volt. Be voltam szarva, mert neki meg van az a pallosjoga, hogy visszafordítson, és még csak meg se kell magyaráznia.

Viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok, egészen addig, amíg azt nem mondta nekem:

- Hjuvedzs.

Ott leblokkoltam és próbáltam rájönni, hogy most mi a faszt akarhat. Ő pedig újra:

- Hjuvedzs! Are you Hungarian , right? – és mutogatta a hüvelyk ujját.

Szóval csak jópofáskodni akart, nem lájkolni…

- Az HÜVELYK!

Megizgattam a scannert a hüvelykujjaimmal, és beléptem az USA-ba.

Nem volt idő, ezen a „fennkölt” pillanaton nagyon elmélázni, sőt. Az egyik „veterán” srác, aki velem utazott, tudta a járást a Port Authority buszpályaudvarra. Így utólag tényleg nehéz elbaszni, de jó, hogy ott volt. Buszra szálltunk, és berobogtunk New Yorkba. Most nem állok neki lefesteni New Yorkot, mert már így is túl hosszúra sikeredik a poszt, de leszakadt az arcom.

Ami legjobban megmaradt bennem, a felhőkarcolók között kékes árnyékban csordogál a sárga taxi (cab) folyam.

​

Bementünk egy lepattant plázaszerűségbe, amire ez volt kiírva: Port Authority.

Beálltunk a jegypénztárba, ami mint kiderült, BKV-volt, nekünk pedig a Volán kellett volna. Biztos mi voltunk a 794. hülye aznap a pénztárosnál, de vagy két percen keresztül osztott minket, hogy mi milyen hülyék vagyunk.

Megfordultam, és ott áll egy csövi:

- Nézd. egy újabb őrangyal, és pont időben.

Szólt hogy kövessük. Néhány szinttel feljebb rámutatott a Volán pénztárra. Adtam neki egy dollárt, megvettem a jegyet, majd kérdeztem honnan indul a busz.

- Innen.

- ??? Innen? az ötödiken vagyunk!

Akkor jöttem rá, hogy ez a pláza maga a buszterminál.

Egy óra múlva indult a busz. Elköszöntem a sráctól, és becsekkoltam.

A többi utas elkezdet megágyazni magának, én meg abba sem voltam biztos, hogy jó városba megyek.

Egy órája mentünk kifele a városból, és észrevettem egy tábort, meg ott is egy, mi meg döngettünk el mellettük. Gyorsan előkerestem az itinert.

Fél órát szótáraztam és megfejtettem az első felét. Amúgy négy mondat volt köbö. Ez állt benne:

„…Szólj a sofőrnek, hogy tegyen ki a tábornál.” na fasza, elmentünk legalább 200 tábor mellett. A következő fél órába megfogalmaztam két mondatot a sofőrnek. Előrementem, és előadtam.

A pilóta 10 mondattal válaszolt. Mire én: oké.

Ott egy kicsit elengedtem a dolgot. Egyszer majd csak megállunk alapon.

Két óra múlva odaértünk Moticello-ba. Addigra meg volt az üzenet második fele.

„…Ha Monticello-ban vagy, hívd fel a tábort, és felvesz valaki.”

Hát jó, odaléptem egy nyilvános telefonhoz. Következő taktikát eszeltem ki. Ha valaki felveszi, elmondom az előre kitalált három mondatomat háromszor, ilyen SOS jelleggel, és lerakom. A nyilvános telefonok ott is pont olyanok, mint itthon. Nem működnek, de legalább meg eszik a pénzed. Nekem egy dollárom volt apróban, és azt mind beszórtam a gépbe, és nem jött be a három cseresznye. A váróban, álltam a motyómmal, és felnéztem:

- Uram, kéne egy kis segítség!

Abban a pillanatban, összeakadt a tekintetem Alicia Keys-ével, aki biztos hobbiként Volán-pénztáros.

Kedves mosollyal, a mutató ujjával magához invitált. Megálltam az ablakba, mire ő:

- Segíthetek?

- Szia! Az van, hogy én a világ másik feléről utaztam ide, és addig a pillanatig, amíg meg nem láttalak, abban sem voltam biztos, egyáltalán miért is jöttem én ide. Amint a szemedbe néztem, és te elmosolyodtál, világos lett minden. Szóval, tudom, hogy ez így most sok hirtelen, de ha egy picit hiszel a sorsban, amikor két ember, jó helyen, jó időben… Tudod ilyen végzet cucc. Na én úgy érzem ez egy ilyen pillanat, és azt szeretném kérdezni, hogy munka után van-e kedved meginni velem egy bármit, vagy esetleg elfogadnál-e tőlem egy vacsorameghívást? Addig én tábort ütök itt egy padon, és várok. Amúgy egy táborba megyek dolgozni, de kicsit valahogy még csak kibírják nélkülem… – mondtam volna, de kicsit le kellett egyszerűsítenem:

-I lost. – mosolyogtam és mutogattam neki az itinert.

-I see. – és elkérte levelet, felhívta a tábort. Nem vette fel senki, de szépen lassan elmagyarázta, hogy az iroda valószínűleg már zárva lehet, de segít nekem, és beszél a sofőrrel, aki majd kitesz.

Én teljesen elvarázsolódtam, és már láttam magunkat, ahogy kéz a kézben sétálunk a tengerparton.

Egy 10 percet buszoztam még, mikor kiabált a sofőr:

-Camp Shane!

Én meg láttam, ahogy Alicia tanít zongorázni, és nagyon béna vagyok, de Ő megy csak nevet; énekel miközben bolonyait főz a saját spéci receptje szerint a Queens-i albinkban, én meg ülök az asztalnál, nézem őt, és azon filózok, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a bolygón. De a sofőr újra:

-Camp Shane!!!

Nekem vágott az eszem, mint a borotva: – Lehet, hogy pont az én táborom neve? BASZKI! – gyorsan lepattantam. A busz elporolt, én meg ott álltam egy erdővel szegélyezett országút mellett, és egy kérdés vágott belém:

-Most vajon hol a faszba vagyok???

Mászkáltam ide-oda, sehol senki, volt ott néhány ház az egyik oldalon, és egy hosszú kerítés a másikon. Találtam egy nagy kaput. Nyitva volt bementem, és mögötte az idill: frissen nyírt fű, mennek a locsolók, parkszerű környezet, aszfaltozott utacskák, magas fák, mókuskák, szellős nagy tér egy csomó épülettel. Hallózni meg fütyülni kezdtem, mire egy kisebb tömeg jelent meg a domb tetején.

Odamentem, és nagyszerű angoltudásomat bevetve, bemutatkoztam, meg hogy melyik tábort keresem, és hogy kábé ennyit tudok angolul. Egy szervező csaj lépett elő, aki a listáján megtalált, és mondta, hogy van még itt egy-két magyar.

Van Isten most már biztos. Odahívták Ildikót! Nagyon megörültem neki, gyorsan megbeszéltük, ki honnan, és segített intézni ágyneműt, meg elvitt a szálláshelyemre.

A szobám inkább egy lomtárra hajazott. Mondta, hogy kapjam össze magam, mert pont mennek le a kútra sörért.

- Oké. 10 perc.

Gyorsan eldugítottam a WC-t, utána meg bekapcsoltam valami szellőző ventillátort, amitől elment az áram.

- Na jó majd visszatérünk rá, elvégre karbantartó volnék.

Lementünk sörért, közben megismertem a magyar team többi tagját, Dórit és Balázst.

Volt az út túloldalán egy dühöngő, ami csak arra volt fenntartva, hogy az ott dolgozó fiatalok valahol kulturáltan le tudjanak aljasodni. Szerintem én már két sörtől elkészültem, és visszamentem a szállásomra.

Kukk sötétbe botorkáltam, és belső tájoló szerint elindultam arra, ahol kábé lehet a szállás. 1 Lux, nem sok, de annyi sem volt arra, amerre jártam. Átestem egy padon, nekimentem egy kosárpalánknak, végül a kis teraszom (porch) korlátját makkoltam le.

Benyitottam, lámpa, klikk!... semmi. Mondtam már, hogy lebaszódott valahol az automata? Talán a kapcsoló hatására még sötétebb lett. Átestem még egy kerek asztalon, a szobámban egy törölköző kupacon és egy szekrényen. Eldőltem és belegondoltam, mennyi minden történt ma, te jó ég. Egytől négyig a pontok teljesítve.

Holnap meg már meló, és jöhet az ötös pont.