Kinyitottam a szemem, és pont kiláttam az ágyam melletti ablak reluxájának résein.  A fenyő hegyébe egy varjú csipogott. Pont jókor ébredtem, mert éppen elegem lett az álmomból.

Azt álmodtam, hogy valami nagyon zűrős módon kiértem az USA-ba.

- Állj!

- Valami nem stimmel. Nekem nincs is az ágyam mellett ablak.

- Fenyőnk sincs!

- Még csak reluxám sincs, bassza meg!

Nem mondom kellett 20 másodperc mire összeraktam.

A traumánál nincs jobb ébresztő a világon. Lehet az a kávé főzelékállagú, vagy 100 dB-es vonatkürt ébresztőd, az ilyen sokkhoz képest ezek olyanok, mint valami ágymellé tett kakaó szívószállal…

Gyorsan összekaptam magam, és kirohantam.

- Aha szóval ez egy lakókocsi… amit itt felejthettek az első telepesek.

Mivel nem volt még hat, én meg nagyon is ébren voltam, gondoltam körbesétálom a tábort is. Csípős volt a reggel, de mégiscsak június. Mászkáltam fel-alá ebben az idillben. Minden rendezett, dimbes-dombos, parkos, fás, füves. Láttam mormotákat is. Szegény kis röhejes óriás hörcsögök, amik kinőtték a saját bundájukat. Előjöttek a mókusok is, meg egy óra múlva egy quad zúzott el. Mentem a hang után az aszfaltos kis úton. Meredek parton lejutottam a menzára. Az épület végében ott állt a járgány. Az volt a tábor irodája. Egy jó kondiban lévő Mr. Bean-arcú csávó járt kelt körülötte.

Odamentem bemutatkoztam, és a beszélgetést le is zártam azzal, hogy ez volt minden angoltudásom.

Ő azért folytatta, hogy az igazgató Simon, de ne aggódjak az angol miatt gyorsan belejövök.

- Egy kávét?

Ki tudja, talán lehetek még jobban ébren, elfogadtam. Az ottani kávé inkább tea, mások csak simán pisának nevezték. Közben elkezdtek szivárogni a népek, reggelizni. Érdekes módon mindenki odajött haverkodni, ami persze bazi kínos volt. Aztán előkerült végre a magyar delegáció, és beavattak két fontos helyi szabályba:

  • Ha valaki leül közénk angolul kell beszélni.
  • Ha magyarul beszélünk valakiről, akkor csak kezdőbetűt szabad mondani, pl. Simon „S”. Ez megvéd egykét kellemetlen szituációtól.

-----------------------------------------------------------------------

Engem közben odavezényeltek a műhelyhez, ahol egy vékony magas szigorú tekintetű, suttyó csávó benne volt derékig egy traktorban. Na, ő annyira nem volt barátságos, amikor rájött, hogy nem értem mit hadovál.

Jött egy másik srác egy kisebb quaddal: Andy. Ő Liverpooli csávó volt, beosztása pedig Simon jobb keze, animátor programszervező.

Na, őt nem csak én nem értettem, hanem az amcsik sem. Hadart, mint az állat, és még csak meg se próbált úgy fogalmazni, hogy esély legyen dekódolni őt. Tőle jött az első kint elsajátított angol szó.

- Hozz öt #!/+[Ł-t

- Öt mit?

Lebetűzte.

Szuper most már le tudom írni, de még mindig nem tudom, mit akarsz.

Elkezdett a levegőben karmolászni, és leesett a tantusz: RAKE – gereblye.

Gereblyézgettünk öten. Örültem, végre nem velem foglalkoznak, ekkor két dögös, gazellatestű csaj állt elém. Úgy mosolyogtak, mintha George Clooney-tól akarták volna lenyúlni a kávéját. Nálam nem volt kávé, de én már ettől zavarba jöttem, de egy „hello” azért még kicsúszott a számon. Nem úsztam meg ennyivel. A két szexi Colombo (na jó, ez egy kis képzavar) vallatni kezdett: ki vagyok? mi vagyok? hogy kerültem ide? Levert a víz. Öt percig makogtam két mondatot, és ők ezt mosolyogva kivárták. Kelly és Jane amúgy Dél-afrikaiak voltak, és lifeguard-ok, azaz baywatch-ok.

Így teltek az első napok. Nem a melókba fáradtam el, hanem ezekben, szellemi pankrációkban. Bár azért akadtak kihívások:

- Van jogsid?

- Van.

- Váltani tudsz kézzel?

- Csak úgy tudok, illetve megy lábbal is.

- Szuper. Ez itt Daisy – és rámutattak egy nagyon redneck traktorra. – Ürítsd ki a kukákat. (50 darab 200 literes olajoshordó szerteszét a táborban, jah, és minden nap.)

A váltással nem volt gond, de a tolatással, utánfutóval, már igen. Volt egy hely, ahol egy 50 méteres hepe-hupás egysávos út ment be, aminek a jobb oldalán szakadék volt. Gondoltam baj lesz, ha bemegyek, de úgy voltam vele, teher alatt nő a pálma. Befele 1 perc, kifele 15.

Persze idővel kezdtem ráérezni, és javult a részidő.

Sokszor elröhögtem magam, mikor derékig benne voltam egy kukában. Hogy ezért érdemes volt egyetemre menni, megtanulni integrálni, hát még átrepülni a világ másik felére. Akik láttak furán nézhettek, hogy ez meg mi a fasznak örül, de nem foglalkoztam velük.

Kaptam adóvevőt is. Ha kellek, ezen szólnak. Hát ez szép gondolat, akkor sem értelek titeket ha egymással szemben állunk, de ti tudjátok… Szerencsére egy ideig nyugi volt rádiós vonalon. (rádiócsönd)

Minden nappal 5-8 fővel bővült a csapat. Az ottani munka amúgy két kategóriára bontható.

Voltak, akik a kölkökkel foglalkoztak, és voltak akik minden mással. Akik a kölkökkel foglalkoztak a counselor-ek jellemezően angol ajkúak voltak. Három táborozóra jutott egy, szóval szemben jó sok ingyenélő.

Kelet-Európa és Mexico, pedig az összes többi fizikai melót végezte, mint főzés, takarítás, mosás, kertészkedés, szemétszedés, karbantartás. Kitalálható, nekem ezekből mindjárt három jutott.

Kezdtem lassan kiismerni magam a műhelyben, mivel főleg velem rakattak rendet állandóan.

Egyik este mentem be a műhelybe, és láttam, amint Justin nyakig olajosan golfkocsit szerelt, és kibaszottul idegesen eregeti a fuckokat. Mondta, most rakta össze a motorját, de baszik beindulni. Megkérdeztem, szabad-e hozzányúlni.

Őt nem érdekli, mindjárt hozz egy gallon benzint, és felgyújtja az egészet a picsába.

Egy darabig maceráltam, mikor jött valami isteni sugallat, és rájöttem, mi a baja. Összeraktam, és lám egy pöccintésre beindult. Mázlim volt, ez a kis varázslásom nagyon kellett, mert rájött, hogy nem vagyok teljesen hülye, csak angolul nem tudok. Át is hívott sörözni. Bemutatta a kiscsaládját, élettársát , három kölkét, meg Ozzy-t a pitbullt. Én előítéletes voltam, vagyok a kutyákkal kapcsolatban. Ozzy-tól is be voltam szarva, amíg nem ismert, aztán kiderült később, hogy ez a kutya volt a család szellemi központja.

Elég gázos egy család voltak, hogy is fogalmazzam finoman… suttyók voltak, de aranyosak. Az asszony nem csinált semmit, mászott a lakás, telefonnal főzött, és egy kisüveges jégerrel flangált folyamatosan.

A két ki’csaj 5-6 éves formák, rajtam lógtak ha átmentem. A legkisebb kissrác (2 éves) meg a kutyán lovagolt.

Akkor az úgy éreztem, hogy most már nagy meglepetés nem fog érni. A meló sok volt, de egyik sem egy ördöglakat, és eljutottam oda, hogy nem csak mezei droidként kezelnek, hanem egy ügyesebb droid, ami nem csak eltoligálja a fűnyírót, hanem akár még meg is javítja.

Ez így is volt, többnyire egészen addig a bizonyos estéig.

Egyre többen voltunk a táborban, és egy mexico-i csaj „főzött” ránk. Már mindenki várta a mexico-i csapat érkezését. Ők voltak a konyhások. Nekem voltak fenntartásaim velük kapcsolatba. Őket poncsóban, szombréróban képzeltem, akik bizonyára az egyik drogkartell előretolt helyőrsége.

Egyik este megérkeztek, és mentünk üdvözölni őket pár sörrel. Akkor lett világos, hogy miért hívják Little Mexico-nak a menza mögötti kis terület. Ez a hely egy kicsit kívül esett a tábortól. Kis füves placc, 4-5 faház, meg két asztal.  A két magyar csaj is ott lakott, Ildikó és Dóri. Mire odaértünk, lent már forrt a latin vér, a vodka és sör meg folyt. Sült a fajitas, szólt a zene, hangos nevetések, egyszerre beszélt mindenki, spanyolul, angolul, magyarul. Amúgy én társaságban és alkoholban jól oldódtam, de az ilyen multikulti bulik számomra típus-idegenek voltak.

Aztán megláttam azokat a fekete szemeket.

Очи черные (Ochi chernye - fekete szemek), mondaná az orosz, de nekem csak egy halk „hú bazdmeg”csúszott ki a számon. Azok a szemek, nagyon is az én szemembe néztek, amitől elkezdett kihagyni a gyújtás a szívemben. Köszöntünk, mindenkinek bemutatkoztunk stb., és mi is leültünk közéjük. Mindenki beszélt mindenkihez. Persze engem sem hagytak kukán ücsörögni, de mi csak egymást néztük és vigyorogtunk, mint két kis idióta.

Véget ért az este, és mi is elindultunk a tábor másik felébe, kvázi haza. Én ebben az elvarázsoltságban lépdeltem, és éreztem, hogy ez most… hát szóval… bajban vagyok.