Arra már nem emlékszem, hogy a haverokat mikor avattam be az Amerikába menős tervembe, de arra emlékszem, hogy nem volt egyöntetű a támogatásuk. Éppen valami fontos dolgot vitattunk meg egy kocsmában.

- Nincs szarabb film, mint az óriáscápa vs. óriáspolip!

- Hát nem tudom, múltkor egész jól elröhögcséltünk rajta sörözés közben... amikor a pixelcápa leharapta az égről a repülőt? Az orromon jött vissza az egész...

- Az jó undorító volt.

- Naja... azt végig tudtuk nézni. Nem úgy mint a Mad Max 3.-at...

- Fu bazd meg, azt a fost...

- Megyek Amerikába.

- Az Amerikába jöttem, te hülye. Viszont az egy jó film.

- Az tényleg jó. Na és a Valami Amerika?

- Egy vagy a kettő.

- Nem a filmről beszélek, hanem hogy: én elutazom jövő nyáron.

...

- Jó hülye vagy... na, jól van Amerika, biztos megütött a meleg. Hozok neked egy sört. Jah tudjátok melyik még az igazán szar film még, az a Nicolas Cage film, a Szerelemlovas!

- Az Szellemlovas te egyszerű, és tényleg szar.

- A sztori, vagy a színészi játék, az magában is borzasztó, de legalább grafikája olyan élethű, mint a Super Mario-nak...

Ezzel ők lezártnak tekintették az ügyet, de én közben nem hagytam, hogy szárnyamat szegjék, és elkezdtem vadul körbecímkézni a szobámat angolszavakkal, meg begyűjtöttem egy csomó angol anyagot, és beiratkoztam egy level 1 angol tanfolyamra.

----------------------------

Eltelt egy fél év és én küzdöttem az angollal, mint disznó a jégen. Akiben már beindult a hőbörgő, hogy mi az hogy valaki ennyire kretén legyen, hogy egy nyamvadt nyelvet ne tudjon megtanulni, pedig ő neki már két nyelvvizsgája volt gimi másodikban, és felirat nélkül nézte a filmeket, annak azt tudom csak mondani, hogy bekaphatja.

Közben a haverok szép lassan kezdték felfogni, hogy én ezt tényleg komolyan gondolom.  Voltak akik finom próbáltak lebeszélni:

-  Átbaszás az egész, ki ne menj!

…

-  A haverom keresztanyjának az unokaöccse is volt kint és 15 kilót szedet fel két hónap alatt, és drogfüggő lett!

…

- Ezek szervkereskedők baszod, kibeleznek és bebasznak a Hudson-ba!

…

- Nincs ám kint kolbászból a kerítés…  (-kösz Nagyfater)

…

- Ki fognak közösíteni, és könyörögni fogsz, hogy küldjenek haza!... és hasonlók, de szerencsére voltak akik biztattak:

- Ne mennyé má’, ki fogja majd gatyába rázni a motoromat.

…

- Ha kimész stip-stop a posztod a csocsó asztalnál.

De tényleg volt, aki segített, és ők is igazából csak aggódni kezdtek, és lelki terrorral próbáltak marasztalni.

---------------------------

Eljött a tavasz, és nem lehetett tovább húzni a jelentkezést. Beregisztráltam, rá egy napra már volt is időpontom interview-zni.

Egy kis lakásban volt az iroda, ahol amúgy baromi kedvesek voltak és kis "tárgyaló” szerűségbe tereltek. Mit ne mondjak, be volt rezelve rendesen és jogosan, mert még mindig tök kuka voltam angolból.

Szerintem 5 percnél nem lehetett több, úgy leizzadtam, mint előtte soha egy vizsgán.

Lényeg hogy átcsusszantam, de nem tudásom miatt, inkább mert megzavartak. Jöttek mentek, és mikor a kiscsaj odaszólt a srácnak, aki már a következő szerencsétlent fingatta, hogy átmentem-e:

-háááát, na jó, de ígérjed meg hogy akkor most már tényleg neki fekszel az angolnak rendesen, mert jön a vízum interview, és a konzul nem beszél magyarul...

Karbantartónak (és) vagy kertésznek jelentkeztem... a konyhára valahogy akkoriban egy halmozottan, nem hazai pályaként tekintettem.

Ők meg pályázták sorba a helyeket, de sehova nem kellettem, mert a legtöbb hely már akkor elkelt mikor beregisztráltam.

Mondták, amíg nincs fix helyed, nem mehetsz vízum interview-ra, mert az nincs ingyen, és egyáltalán nem biztos, hogy találunk neked tábort.

---------------------

Telt múlt az idő és vártam.  Na jó, a lófaszt vártam, beindult a vizsga dömping, és próbáltam minél többet behúzni még az út előtt, ha egyáltalán lesz út.

Május vége felé felhívtak:

-  Konyhás lehetsz Massachusettsben, érdekel?

-  Fasza; van más választásom?

-  Nem nagyon, kifutunk az időből, és akkor majd csak jövőre mehetsz ki.

…

-  Én konyhás szeretnék lenni Massachusettsben.

-  Ez a beszéd! Oké, majd hívlak.

-------------------

Próbáltam vigasztalni magam:

- Végül is éhezni nem fogok, megtanulok kicsit főzni, meg valószínűleg egy életre ki fogom mosogatni magam, de legalább az USA-ban.

1 óra múlva hívtak:

- Szia, akkor karbantartó leszel New York államban, egy jó kis magán táborban; egyik legrégebbi ügyfelünk. Jah, pénteken repülni kellene.

- Uhh, hétfő van, de persze oké.

- Oké, akkor szerdán 10-re legyél a nagykövetségen; tudod a vízum interview, NE KÉSS!

Szerda kilenckor ott sétálgattam fel alá a Szabadság Téren. Tövig rágott körmökkel, az összes létező forgatókönyvet lepörgettem a szemem előtt.

1. Azt sem érted, amit kérdezel, nincs vízum.

2. Volt itt az a rendőrségi ügy 2005-ben...

(Hu bassza meg, amikor kismotorral próbáltam megpattanni a rendőr elől, de utolért, és el is ütött… fél évig járhattam pszichológushoz… az biztos benne van a nyilvántartásukban, ezek mindent tudnak..)

3. Ismer egy bizonyos N. Zoltánt?

(Baszki Zoli mit csináltál, ahol én is ott voltam)

...

Gyülekeztünk az őrbódénál. Mindenemet átnézték, és egyesével engedtek átsétálni az utcán. Lassan, egyenletes tempóban lépdeltem, csak semmi hirtelen mozdulat. Éreztem a szálkeresztet a tarkómon).  A golyóálló bejárati üvegajtót csak belülről nyithatták.

Következtek a scannerek. Feldobtam a táskámat a futószalagra, az meg bevonatozott a gépbe, ami elkezdett visítani meg villogni, mint valami gagyi vurstli:

- Úristen. Mi a franc maradt nálam? Szilveszterkor meg voltam bízva hogy szerezzek be ezt-azt a józsefvárosiról, de azóta már háromszor átpakoltam.

Halálos nyugalommal az őr.

- Egy bicska és egy számológép! - Ide félre tesszük oké?

Jól van túl vagyunk a kötelező gikszeren. Most már nyugi, úgy se tehetünk semmit. Ettől még kalapálta szívem rendesen...

Átmentem még egy masszív üvegajtón ami egy légkondicionált váróterembe vezetett. A padlón az USA címere, és egy sorszámkérő gép az ajtónál. Onnan át lehetett (kellett) menni, egy belső terembe, ahol volt 3-4 BKV jegypénztár. Kurva hideg volt az egész, így legalább nem izzattam, és közben leesett a tantusz, hogy tulajdonképpen most az USA-ban vagyok. Kértem sorszámot:

 24.

Rám került a sor. Odaléptem a pénztárhoz, ahol az előttem lévő csaj olyan szívélyesen csacsogott a konzullal, amitől még jobban beparáztam. Éles váltás lesz a beszélgetési dinamikában az biztos.

Egy középkorú nő csücsült a 6 centi üvegfal mögött, egy olyan tipikus debil amcsi vigyorral. Üdvözölt, mintha a kedvence unokaöcsike lennék.

- Hi! How are you today?

- Fine thanks... and... How are you?

- Great!!! - Na azt meghiszem „anya”, mert az üvegfal jobbik oldalán állsz.

Kérdezett valamit a suliról, aztán meg, hogy mikor fejezem be. Mondtam, hogy minimum két év.

Ennek nagyon megörült, és elpakolta az útlevelemet. A srácok mondták akkor van baj ha ilyenkor visszaadják.

Volt még valami, az ujjlenyomatvétel. Egy tájékoztatón anno volt is róla szó. Lehet, hogy túl sok krimit néztem akkoriban, de az én fejemben egy ilyen tintás megoldás volt, ami pont úgy néz ki mint, amire ön is gondol.

Nahát, kurvára nem olyan volt. Ez egy ilyen kis kártyaleolvasó méretű scanner cuccot kellet finoman izgatni.

Kifele gondolkodtam is rajta, hogy lehettem ilyen naiv a 21. században, hogy ezt még tintával csinálják. Már nekem is színes kijelzős telefonom volt kamerával, bluetooth-szal, infraporttal, meg kisfaszommal.

Na a lényeg túl estem ezen is és már „csak”az utazás volt hátra, amin túl sok időm nem is volt gondolkodni. Kellett még váltani egy kis zsetont, kellett spéci konnektor adapter, körömvágó olló, táska… másfél nap alatt mindent beszerezni és bepakolni. Csütörtök éjjel már minden bepakolva és a legfontosabb cuccok úgy voltak elhelyezve, hogy hajnalba kómásan tutira át essek rajtuk. Próbáltam aludni, de ez ilyenkor lehetetlen.

- basszus a töltőt itthon ne hagyjam.

- törölköző, fogkefe!

- ma alszom itthon utoljára... legalábbis egy pár hónapig biztosan. holnap már az USA-ban... miért nem tudok én megmaradni a seggemen.

- ez jó rövid éjszaka lesz, a holnapi viszont baromi hosszú.